Könyvheti könyvcunami

Szépirodalom:

‣ Antal Andrea: Nem ǀ Antal Andrea panelnovellákat ír, kínosan pontos szocioszövegeket. A Nem szövegvilága olyan, mint egy sötét tónusú böngésző: van itt csivavát pelenkázó szerelmes pár, szarkasztikus apagyilkos, ufókkal egyezkedő kocsmáros, transgender lánykérés, blőd, balkáni lagzi. És csupa kitörési kísérlet a mérgező helyzetekből hol tragikus, hol fanyarul vicces végjátékkal, miközben mindenfelől a panelrengeteg figyel.

‣ Bödecs László: Az árvíz helye ǀ Az árvíz helye biztos kézzel megírt verseket kínál az olvasónak egy olyan szerzőtől, aki belátja a lírai horizontot, és tisztán érzékeli a saját határait, képességeit, erősségeit is. A cím is utal rá, hogy ez a kötet elsősorban a hiány könyve, annak artikulálására, körüljárására, megragadására törekszik. Nem túlzás, ha azt állítjuk: ahány vers van, annyiféleképpen teszi ezt meg. Van, ahol a kedves hiánya adja a szöveg alapélményét, másutt a történés, a cselekvés hiánya, vagy éppen valami megfoghatatlannak a deficitje. Több esetben a versek címei is erre utalnak a fosztóképző gyakori alkalmazásával, illetve ellentétpárok felállításával. S bár, ha a hiányok minősége alapján vizsgáljuk meg a kötetet, egy igen sokszínű képet kapunk, de az összkép mégis egységes, egy rezignált, friss hangú, izgalmas versgyűjteményt kaphat kézhez az olvasó. Bödecs László második könyve egy sokoldalú, egyedi költészetet tár olvasója elé, összetett és árnyalt képekkel, szépen kiforrott és tudatosan használt képi világgal. Fölé licitál a szerző első kötetének, a Semmi zsoltárnak, és meg is haladja azt. Fontos fázisképe egy ígéretes pályának, épp úgy, ahogy a kortárs fiatal líra mezőnyében is komoly és komolyan veendő költői tehetség bizonyítéka.

‣ Csillag Lajos: Túlsó part ǀ Szóval ennyit a lázadásról. Adott egy láthatatlan generáció, amely mintha a föld felett lebegne. Egy generáció, amely nem próbálta ki, milyen az elnyomás, így nem tudhatja azt sem, mit ér egy igazi forradalom. Egy generáció, amely csak annyit lát a forradalmárokból, hogy az ő életük is unalomba, kiúttalanságba és értelmetlenségbe fullad. Csillag Lajos megírta a végsőkig kiüresedett, Holden Caulfield-szindrómás, történelem utáni generáció regényét, azét a generációét, amely leszarja a saját sorsát. Vagy mégsem? Eljöhet az a pillanat, amikor ezek az önmaguk szemében is olyannyira reménytelen fiatalok előlépnek a „történelem színpadára”? Csak egyetlen pillanat, amikor megláthatjuk az arcukat a semmiből előkerülő félautomata torkolattüzének valószerűtlenül felvillanó fényében? Csillag Lajos kisregénye egy erőteljes, felzaklató, figyelmet érdemlő prózaírói bemutatkozás arról, mi az ára saját szuperképességünk felismerésének. A mai nap éppen megfelelő arra, hogy a varázslat valósággá váljon.

‣ Csombor Rita: Smink nélkül ǀ Csombor Rita az odafigyelés költője: a legváratlanabb vagy legegyszerűbb köznapi helyzetekben, villanásokban, foszlányokban is meglátja a verset. Nála tárgyi és emberi valóság, transzcendencia és pragmatizmus közt nincs lényegi különbség: viszont egyik nélkül sincs meg a másik. Metsző, gyémántszeletelő pontossággal tud írni: ilyenkor leggyengédebb nyelvében is könyörtelen. Legfőképp önmagához. A légzés, a szívverés vagy az emlékezés ritmusát leképező zenei periódusokat szerkeszt: szövegtere, akárcsak a természet maga, egyszerre belakható, teremtett léttér, és egyszerre csupa kifürkészhetetlen vagy csak megsejthető titok.

‣ Debreceni Boglárka: A belső tó ǀ Egy száguldó mentőautóban leszíjazva lenni: mozgás és mozdulatlanság egyetlen képben. Nem látjuk, hova tartunk, csak a múltat, amely elől menekülnénk – akár a halálba is. Mi mozgunk-e egyáltalán vagy csak mozgatnak minket? Debreceni Boglárka új regénye Csáth és főképpen Hajnóczy világa felé száguld, test és lélek kiszolgáltatottságának drámai tapasztalata felé, miközben a regény mindkét idősíkján egy-egy pusztulófélben lévő kultúra romjai tűnnek föl előttünk, nem csak vallomásos őszinteséggel, de – mindenek előtt – tűpontos megfigyelésekkel. Naturalisztikus lélektani regény, nevelődésregény, családregény és szociográfia ez egyben: borozók, SZTK-rendelők; még a szagokat is érezzük. És persze traumák elfedésének legfőbb színtere, az elmegyógyintézet: cinikus és/vagy szadista orvosokkal, ápolókkal, öntudatlanra szedált ápoltakkal. A romokból azonban végül egy hazug és romlott kultúra áldozatainak emlékműve rajzolódik ki, minden pátosz nélkül, gyakran humorral, de mindig az elesett, kiszolgáltatott fél érdekeit képviselve.

‣ Fitos Adrián: Készülődés ǀ Fitos Adrián már-már versciklus módjára építkező novellafüzérét az érzékelés ünnepélyes élessége is összeköti. Egymásba tükröződő, titokzatos terek és élethelyzetek. Vidéki lakótelepek, angol kikötővárosok, nagyvárosi bulihelyszínek. A különös ismétlődések azt eredményezik, hogy azt érezzük, ahol most sétálunk, ott már jártunk egyszer. Talán a titkot megjelenítő természeti elemek (tenger, erdő, állatok) lírai státusza miatt érezzük úgy, hogy táj-képek, a haldoklás különféle stációi közt bolyongunk. Bármilyen változatosak is a szereplők és a helyszínek, úgy érezzük, mindig ugyanazt kergetik. A saját idejükkel elszámolni nem tudó, a felnőtté válás csapdahelyzetei között fulladozó hősök mindig kitengenek abból, amit épp csinálnak. Mint a fiatal test a langyos szélben lobogó ingből. Akár nemzedéki tablónak, akár egy misztikus utazás dokumentumainak tekintjük ezeket a novellákat, nem csalódunk. Olyan egyéni helyzeteken túlmutató intenzitással találkozunk, ami talán csak a zene sajátja.

‣ Gothár Tamás: Váltás ǀ Kelet-Európában a szorongás nyelve mindannyiunk nyelve. Kiég a villany, megfordulnak a villamosok. Petri György Hátsó Szándékot hallgat egy sötét vonatfülkében. Kelet-Európában nyerít az idő, de nincs papagáj, és nincs idő sem: mindenki folytatja (örökli?) egymást a világvége után. És nincs bocsánat, senki nem őröl malmokat, senki vagy, ne félj. Gothár Tamás első verseskönyve kibontja a szorongás tájait, és bejárja annak köreit. Képleteket ír fel, mintákat rögzít, hogy aztán töröljön is mindent. Mert itt senki nem ússza meg szárazon, és a beat üvöltése mire ideér, már el is végeztetett. Rólunk van szó, ahogy itt állunk és nézünk, hogy akkor mit csinálunk majd ezután.

‣ Norman Jope: Gólyák és rétesek ǀ Mi lenne, ha azt mondanám, hogy több mint húsz év alatt több mint harmincszor látogatott ide egy jeles angol költő, s egyszerre idegen és otthonossá váló tekintetét egy Bristolba költözött, nála majd’ harminc évvel fiatalabb magyar pályatársa szinkronizálná értő, érző módon, épp nekünk? Bele akarnánk-e nézi ebbe a realitásában groteszk, de groteszkségében oly reális tükörbe? Akarnánk-e látni magunkat „rejtett kamerás” felvételeken, kinyúlt, pecsétes pizsamában, mackónadrágban, mondjuk az orrunkat piszkálva? Ha nemet is hazudnánk, tudnánk jól: naná. Norman Jope olyan lüktető, zsibongó lírát teremt e pillanatképek mozaikjaiból, mely nem szépít és nem torzít, nem zeng ódát, s nem is katasztrófaturizmust művel. Utcákat, tájakat pásztáz, s épp azt figyeli, amit mi, kényelmes itteniek elszalasztunk: épületeken, tárgyakon az itt élők nyomát őrző, apró jeleket, járókelők arckifejezéseit, emlékhelyeinken múltak és jelenek örökös egyszerre történését. E gólyák és rétesek mentén olvasott világ identitásának háromdimenziós domborzati térképét, hegy- és víz- (és kávéház- és könyvesbolt- és piac- és lakótelep-) rajzát. Röntgenfelvételünket, mely, ha nem útikönyv gyanánt, hanem Hans Castorp módjára vesszük kezünkbe, akár madame Chauchat áttetsző teste is lehet.

‣ kali ágnes: ópia ǀ Az ópia az a kettős intenzitás, amikor valakinek a szemébe nézel, és egyszerre érzed ezt tolakodónak és kiszolgáltatottnak. Sepsiszentgyörgy az a hely, ahol ha a könyvtárhoz vezető lépcsősor alatt álló tömeget lelövöd, visszatér az apád, de még addig is sokszor találkozhatsz vele éjszakánként, akár akarsz, akár nem. Kali Ágnes az a költő, aki a szemedbe néz, legalább hármas intenzitással, és mindent tud rólad. Arról ír, akire te gondolsz. Apákról is. Legalább száz éve él, semmi más nem magyarázná ezt a tudást. És még olyan fiatal olyan fiatal olyan fiatal olyan.

‣ Szabó R. Ádám: Rozsé kalandjai ǀ Főhősünk, mielőtt eldöntötte volna, hogy detektív szeretne lenni vagy inkább író, meg szeretett volna inni egy vagy két pohár bort, csak nem tudta, hogy vörös vagy fehér legyen, ezért egy kis tépelődés után átnyújtotta névjegyét a pincérnek, aki rögtön kitalálta, mit óhajt a vendég: Rozsé, természetesen. Kalandnak ez talán kevés, életnek olykor éppen elég. Viszont amikor benyúlt a zsebébe és észrevette, hogy sem a készpénzt tartalmazó, sem a bankkártyáit rejtő tárca nincs a zsebében, mélyen elgondolkozott. Aztán az is eszébe jutott, hogy egyáltalán nincs pénze. Kaland lesz ez a javából, gondolta. Végül is mindegy, hogy az ember író vagy detektív, csak jól kell csinálni. A hely és az idő erre fölöttébb alkalmas. A többi úgyis csak irodalom.

‣ Szil Ágnes: Életünk legszebb napja ǀ Hamisítatlan Szil-kötetet kap most kézhez az olvasó. Ez már önmagában is garancia a jóra. A szerző korábbi, Tangram című könyvének „ultrarövidprózájához” hasonlóan az itt következő félszáz novellára ugyancsak jellemző a kirakósjáték-szerű építkezés, a feszesség, koncentráltság és letisztultság. Az Életünk legszebb napja szinte mindegyik szövegében dominálnak a hátrahagyott, de teljes egészében fel nem dolgozott múlt képei, alapfogalmai, rögeszméi. Emellett számos novella kulcsfogalma a devalváció, ezzel együtt alapfeltevésük, hogy a korábbi, fényes állapotok nem hozhatók vissza, az értékekhez nem lehet visszatérni, csak az marad számunkra, hogy fájdalmasan emlékezhetünk rájuk. Mindezekkel együtt sem tekinthetjük Szil Ágnes kötetét borúlátónak, mert a megannyi szépre csiszolt költői kép, hasonlat és az írónőtől megszokott fanyar, ámde hihetetlenül felszabadító humor – ha szabad ilyen elszálltan fogalmaznunk – ünneppé teszi az olvasást.

‣ Szolcsányi Ákos: Semmi meglepő vagy fontos ǀ Szolcsányi Ákos harmadik verseskötetében egy éppen csak harmincon túli szerző hangján szólal meg. Átérződik rajta minden, ami ide kívánkozik: az életkor világképe, társas kötődései és tárgyi megfigyelései. A szándék és az áramlat nagyon fontos itt. Trendiség? Korszellem? Metafizikai kiábrándultság? Egyszerre mind. Míg korábbi kötetében a kontempláció és a dolog-megfigyelés dinamikája egyenlítődött ki, itt a felszín felülete egy személyes versalanyra tevődik át, és a szigorú, már-már katalogikus rendezettséget egy újfajta rendszerezés, sőt rendszertelenség váltja fel. Helyenként szónoki finomságú mondatok jelentenek egy-egy helyzetről, míg máshol a versnyelv potenciális tudatfolyama, egymás mellé hordott fragmentumok, nyersanyagszerűen elrendezett paradigmák alkotnak nehéz, pusztán emberi forrásuk miatt felismerhető szintagmákat. „A hús színét és fonákját / csak sejtem, mint egy-egy választ” – írja a Pisil című versben, ahol a hússütés sercegő áramlatából ki-, majd betévedő én a szigorú odafigyelés és a félvállról vett filozofikus hangoltság között támolyog. Jól felismerhető itt a korábbi Szolcsányi-versnyelv, ám az is, hogyan válik gyakorivá egy szerzőnél a külvilág megfigyeléséről a belső tárgyakra való átpillantás. A versről-versre lazuló referencialitást a kötet végén elhelyezett tartalomjegyzék összefoglalói vezetik fel az általános világtérképre, feszítve egyet az őszinte szertelenségből építkező románcokon. Semmi meglepő vagy fontos – állítja mondanivalójáról szerző. Ám ez nem szenvtelenséget, sokkal inkább harmonikus higgadtságot jelent.

Szakirodalom:

A magyar falu poétikái című tanulmánykötet a Fiatal Írók Szövetsége 2016. március 3. és 5. között Szögligeten megrendezett azonos című konferenciáján elhangzott előadások bővített, szerkesztett szövegeit tartalmazza, körbejárva azt a kérdéskettőst, hogy milyen és miért ilyen faluképek jelennek meg elsősorban a kortárs szépirodalmi művekben, nem utolsósorban a 19. és 20. század magyar irodalmában. Milyen emberi és irodalmi tapasztalatoknak a „fedőneve” a falu? A válaszok legalább annyira bonyolultak, mint némely kalotaszegi varrottas: a közösségformálás és kirekesztés, idegenség és otthonosság, menekülés és hazatérés, a szeretetlenség világa; a vidéki nosztalgia és a hétköznapi valóság kettőssége; a romantikus falukép és a „móriczi hagyomány” újraírása a kortárs irodalom paraszt-, falu- és betyárregényeiben; a „világfalu” képzete Kisfaludy Károlytól, Jókai Mórtól Móricz Zsigmondon át Ratkó Józsefig, Oravecz Imréig, Borbély Szilárdig, Cserna-Szabó Andrásig. A tanulmánykötet olvasása során talán arra is fény derül, hogy mennyire érthetjük evidenciaként Ady Endre alábbi sorát: „Engem az én falum vár”.

‣ Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt. Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél ǀ Mint mindig – tehetné hozzá az az olvasó, aki Karinthy Frigyest az egyik legnagyobb, leghíresebb és legnépszerűbb magyar paródiaszerzőnek, humoristának ismeri. Balogh Gergő könyve azonban éppen ennek az olvasónak kíván tükröt tartani. Karinthy irodalomtörténeti, publicisztikai és médiatörténeti jelentőségének bemutatása ugyanis nem végezhető el kizárólag a „humoros” író kultuszának továbbírása által. A kötet mögékérdez, faggat, értelmez, értékel, vitatkozik, vagyis ahogyan Karinthy a humorban, úgy Balogh Karinthy életművében: nem ismer tréfát. Amennyiben a szerző kötetét monográfiaként olvassuk, tanulmányokat találunk, ha a humoros Karinthyt keressük benne, akkor a komolyra figyelünk fel leginkább. A könyv tehát olyan, mint a tárgya, vagyis Karinthyhoz hasonlít leginkább: mindig kibújik a megszokott mozdulatlanságból, újabb arcát mutatja meg. Amit nem mondhat el senkinek.

‣ Szarvas Melinda: Tükörterem flamingóknak ǀ A tükörterem egyszerre labirintus és galéria. Útvesztő és útmutató. A káprázat és az optikai csalódás tere. Szarvas Melinda kötetének tanulmányai olyan tükröket hoznak létre, amelyek – a címadó Veszprémi vers mintájára – valóban a (meg)maradás lehetőségeit mutatják fel. A kisebbség súlyát, az állandósult szókapcsolat megfordítását: a magyar vajdasági irodalmat. A szerző szempontrendszere és kutatási fókusza életműveket emel ki, mutat fel és tükröztet egymásba. Hasonlóságokat és különbségeket keres, hogy párhuzamokat és eltéréseket találjon. Így találkozhat egymással Balázs Attila és Esterházy Péter műve, Gion Nándor tetralógiája és Móricz Zsigmond regénye vagy akár Esti Kornél és női alteregója, Esti Kornélia. Kétségtelen, hogy ezekből a találkozásokból nemcsak visszaverődések születnek (KD – DK), hanem a tükröződések nyomai is megmutatkoznak: új olvasatok és perspektívák, vagyis flamingók az irodalomban, flamingók mindenhol.

Recenziós példányok a fiatalirok@gmail.com címen igényelhetők.